2014 május elején Ábrahámhegyen volt egy kis rádióamatőr találkozónk. A találkozó nem csak arra volt jó, hogy megismerkedjünk kedves amatőr társainkkal, hanem kihasználhattuk a QTH adta lehetőségeket is. Próbáinkat segítette az alacsony elektromos zaj, és a magas panelházak hiánya. Sok szép összeköttetés sikeredett. Az utolsó előtti nap délutánján egy különös kísérletet hajtottunk végre, teljes sikerrel! Hogy mi volt ez a kísérlet? Az alábbiakban ismertetem.
Az 1900-as évek elején egy német egyetem egyik előadójának ajtófélfájára azt írták: "Az összes fizikai törvényt ismerjük már". Manapság nevetünk ezen, de az idézett mondatból áradó pökhendiség sok fejből sajnos nem tűnt el a több, mint egy évszázad során sem... Nap, mint nap újabb és újabb technikai eredményeket érnek el. Mindazonáltal keveset foglalkoznak a régmúlt feledésbe merült sikeres kísérleteivel. Ilyen sikeres kísérletező, feltaláló volt Nikola Tesla. Mára sokan igyekeznek lejáratni az eredményeit, és azokat is, akik szeretnék jobban megérteni a régi eredményeket.
Én is gyakran olvasgattam Tesla műveit. E cikkem főleg két munkáján alapul. Az egyik az 1899 és 1900 közt íródott Colorado Spings jegyzetek. A másik pedig egy cikk, amit Tesla tett közzé a colorado-i villámok (viharok esetén) vizsgálatáról. Ez utóbbi is számtalan jó ötletet és meglepő eredményt tartalmaz.
Szóval Ábrahámhegyen, egy jó ebéd után pihenésként felvetettem egy őrült ötletet. Mi lenne, ha a holmijaink közt kihasználatlanul heverő, négysávos windom antennát lefektetnénk a fűbe, és próbálnánk a segítségével összeköttetéseket létesíteni. Barátaim először azt hitték, hogy hülyéskedem, de néhány perces győzködés után kötélnek álltak.
HA5FA Jenő és HA5GAB, Gábor vettek részt velem a kísérletben, amit ez úton is köszönök Nekik. Jenő QSO-zott a tesztek során, Gábor pedig az antennát állította irányba velem.
Szóval délután összeállítottunk három rövidhullámú adóvevőt egy nagy asztalon. Mindegyik 100 wattos adóteljesítménnyel rendelkezett az összes rövidhullámú amatőr sávon és üzemmódban. Az egyikhez kifeszítettünk kb. 4 méter magasságban egy szimpla 14MHz-re méretezett dipólt Észak-Kelet, Dél-Nyugat írányba.
Attól pár méterre - a másik vevőhöz - egy pecabotos vertikált, tunerrel.
A harmadik rádióhoz (iCom 7000 + automata tuner) egy 4 sávos Windom antennát fektettünk le a földfelszínre (!), a fűbe. Ezen is balun volt és koax kábellel csatlakozott a rádió tunerjéhez a többiekhez hasonlóan.Gábor hitetlenkedve nézett rám, de szerencsére eléggé játékos kedvű volt ahhoz, hogy hajlandó legyen a kísérletekre velem. Jenőt nem avattuk be az elején a részletekbe, hogy elfogulatlanabb (és talán lelkesebb) legyen a tesztek során. Ő csak morzézott, mikor kértük.
A két dipól kezdetben egymásra merőlegesen helyezkedett el, így adáskor kölcsönhatás köztük nem jöhetett szóba.
Tesla munkái alapján az elméletem az volt, hogy a rezonanciára hangolt antenna végein nagy a rezgő elektromos potenciál amplitúdója és ennek a potenciálnak a szintje polarizálja a földfelszín anyagát. A megosztásnak egyfajta hulláma jön ekkor létre, mely vagy hat a földfelszín anyagainak elektronjaira és rádióhullámokat gerjeszt, vagy közvetlenül hat a vevő oldali antennára. A hatás akkor a legerősebb, ha az adó antenna vezetéke a vevő állomás irányába van fektetve (!). Ezt kísérletileg igazoltuk is ami igazolta, hogy a kommunikáció nem a hagyományos dipól-antenna sugárzási karakterisztikája szerint történik! A siker elengedhetetlen feltétele a nagy antenna-jóság és az elektromosan teljesen szigetelt antenna. Ez utóbbi kívánalmat az általunk használt típus teljesen kielégítette, mivel a vezetékek végei is szigeteltek voltak.
A kísérletezést tehát először CW módban kezdtük. Jenő a levegőben kifeszített dipól antennájával keresett egy számunkra megfelelő, távoli de mégis erősen vehető állomást. Ezután a "Tesla-antennát" a frekvencia közelében leillesztettük (1:1-re sikerült) majd a rádiót a pontos frekvenciára hangoltuk.
Az eredmény, semmi! Ekkor jutott eszembe, hogy a Windom vezetéke nincs irányba állítva, azaz nem a Finn állomás felé mutat. Gyorsan áthelyeztük, lehangoltam és Jenő már hívta is. Siker!!! Az állomás válaszolt és riportnak 559-et adott. Ezek után kerestünk egy Francia állomást is. Átállítottuk rá a vezeték irányát, lehangoltuk, hívtuk és szintén siker! Mindkét hívás 14MHz-en zajlott délután.
Az eredményeken fellelkesedve fónián próbálkoztam. Ott az állomás nem válaszolt.
Megfigyeltem, hogy adásnál azok az irányok bizonyultak a legjobbaknak, melyek nagy hegyek felé néztek. Franciaország és Finnország ilyenek.
Ennyi a történet. Noha fellelkesedtünk, mégis több kérdés megválaszolatlan maradt azóta.
A legfontosabbak:
- Az ellenállomás antennája milyen volt? (sajnos nem kérdeztük meg)
- Irányunkba lett kifeszítve, ha dipól volt? (sajnos ezt sem kérdeztük meg tőlük)
- Tudtunk volna olyan összeköttetést is létesíteni, amit hagyományos terjedés esetén nem lett volna lehetséges? Mondjuk nappal 80 méteren... Azt gyanítom, hogy igen és ez jelentené a módszer egyik nagy előnyét a másik meg az, hogy nem kell magasság.
- A távolsággal hogyan függhet össze a vett jel erőssége?
- Az átvitel sávszélessége volt olyan keskeny, hogy a fóniás összeköttetés nem sikeredett?
- Hogyan hathat a dologra az időjárás, illetve a talaj nedvessége?
- Az elméletem szerint a földfelszín alatt tényleg még jobb eredmény lenne elérhető?
Az összeköttetések után vizsgálgattuk a földre helyezett antenna vétel esetén tapasztalható paramétereit. Ezzel kapcsolatban mindig elmondható volt, hogy a zajszint jóval kisebb volt a földre helyezett antenna esetén, mint a kifeszített dipóllal, vagy vertikállal. A jel erőssége viszont kb. 1 S értékkel gyengébb volt, mint a hagyományos esetekben. Az állomások 90%-át hallottuk a földre tett Windommal is!
Az a határozott véleményem alakult akkor ki, hogy a különös összeköttetések azért nem rádióhullámok terjedésén alapultak, mert az antenna a földön volt és irányba kellett lefektetni. Hazaérve, elújságoltam Miklósnak (HA5VZ) az eredményeket. Ő a tőle megszokott, bölcs kételkedéssel meghallgatott, majd elmondta, hogy a mai antenna-ismeretek szerint egy dipól annál inkább függőlegesen felfelé sugároz, minél közelebb van a Föld felszínéhez. Másrész a vezetékei annál inkább tekinthetők tápvonalaknak, melyekben az energia terjedése a vezeték irányába mutat.
Nos, itt tartunk. Én azt is el tudom képzelni, hogy Mikinek és Teslának is igaza van. Lehet, hogy ugyanazt a jelenséget írták le két különböző nézőpontból? Egyenlőre csak találgatni tudok...
Tesztelni kell.
Tervezzük is a tesztek folytatását más frekvenciákon, más antennákkal és Magyarországon előre megbeszélt beállításokkal.
Ami azóta történt:
HA5VZ-vel történt beszélgetésem után valami nyughatatlan balsejtelmem keletkezett azzal kapcsolatban, hogy talán szegény Teslának mégsem tulajdonítható a jelenség magyarázata.
T. Tamással (HG7TT) beszélgetve végül kialakult bennünk egy erősen lehetséges magyarázat. NVIS antenna nem lehetett, mert 14MHz-en dolgoztunk a tesztek során. A földre fektetett antenna viszont erős kapacitív csatolásban volt a (nemrég eső áztatta) földdel. És a kapacitív csatolás a feszültség maximumokban is jelen volt. Így rádöbbentünk, hogy talán egy speciálisan kialakított mágneses hurokantennáról lehet szó csupán. Az erre utaló jelek a következők:
- A fónia nem ment, hanem csak a CW, mert kicsi volt a sávszélesség
- A hurok síkja a vezetékkel egybe esett. A mágneses antennánál viszont (kis hurok esetén, ami az esetünkben is talán teljesült) a sugárzás és a vétel két fő iránya a hurok síkjába esik.
- A kis zaj és a csökkent vételi jelszint is jellemzői a hurok antennáknak.
Úgy, hogy jelenleg az álláspontom az, hogy egy különös, elnyújtott mágneses hurokantennát "fedeztünk fel" csupán. Szegényebbek lettünk egy legendával és gazdagabbak egy igazsággal.
A kísérleteknek mégis volt némi haszna. Kiderült, hogy szükség esetén lehetséges földre fektetett dipól antennával is rövidhullámú összeköttetést létesíteni. Sosem lehet tudni, mikor ment életet egy ilyen kis ötlet.